Sziasztok :) Gondoltam felrakom az egyik kis rövid történetemet, ez elég régi talán tavaly év elején írtam. :) Elérhető a fanficc modulban is :) Jó olvasgatást

Élt egyszer egy angyal. Az angyal annyira tiszta, ártatlan, és jóságos volt, mint egy újszülött gyermek. Nem ismerte, a bánatot, csak annyira amennyit a Földre tekintve látott. Sosem ismerte a szerelmet, és a csalódást sem. Nem értette, hogy lehet valaki oly kegyetlen élőlény, mint egy halandó. Aki pénzért, szerelemért, hatalomért képes társai életét venni. Miért ennyire fontos a szerelem, miért ennyire fontos a pénz, és a hatalom? A lány figyelte a Földet, míg nem egyszer felfigyelt egy férfira. De ő nem egy közönséges férfi volt. Egy démon, akit Luciferrel együtt száműztek a pokolba, egy megtört, gonosz lélek. A démon a Földön élt, de egyedül volt. Kitaszítottként élte életét az emberek között, senki meg nem értette bánatát, senki meg nem hallgatta panaszát. Az angyal olyas valamit tett, amit eddig még soha. Szavakat suttogott az éjszakába, amit csak a démon hallhatott, fényt vitt a férfi, sötét, ködös lelkébe. Felébresztett benne olyan érzelmeket, mint a lelkiismeret, a sajnálat a megszánás. A démon egyszer az ég felé fordult és kémlelte az eget. Érezte, nincs egyedül. Valahol a lelke mélyén érezte a szeretetet a törődést, olyan érzéseket, amiket eddig még egész életében nem érzett. Az angyal egyszer csak alászállt a Földre, sűrű hópelyhek kíséretében. A démon azonnal tudta, ő volt az aki életet lehelt elsorvadt szívébe. Ekkor magához ölelte az angyalt és így szólt:

„...Ha mindenki ilyen jóságos lenne, mint te, nem lenne szükség a pokolra. Megszántad azt, aki szánalomra sem méltatható....”

És ekkor történt. A démon és az angyal egymásba szeretett.

Az angyal visszatért a mennyekbe, és választás előtt állt. Tudta, hogy ha a démont választja, letaszítják őt is, és többet nem teheti be a lábát halhatatlan földre. De a lány hajthatatlan volt. Az arkangyalok elé vezetette magát, és elmondta szíve panaszát. Annyira szereti a démont, hogy akár képes halhatatlanlétét is feláldozni érte. Az arkangyalok nem érették meg ezeket a földi érzéseket ezért elüldözték a lányt . Így, nem volt sem halandó sem angyal többé. A Föld és a Mennyország között maradt. A lány megkereste a démont. Elmondta neki, hogy eldobta érte angyal mivoltát. Démon még az nap este megígérte a lánynak, hogy várja ki a holnapi naplementét, és együtt mennek el, együtt szöknek el a figyelő szemek elől. Csak várja ki a naplementét. Az angyal várt és várt. Egész reggel, egész délben, egész délután. De a démon nem jött. Az angyal reménykedett. Talán késik, ezért várt, míg a nap lenem szállt. Az égre sötét fátyolt húzott az éjszaka. Csillagok sem voltak. A lány szíve megtelt haraggal, dúlt-fúlt benne akár egy vihar. Halk szavakkal suttogta a szélbe

"Bíztam benned, de elmentél, neked adtam a létemet...de te elvesztél”

A lány ekkor kezdte megérteni, miért oly fontos az emberek szívének a szerelem, a boldogság. Megértette, mi is az a csalódás. Mert ritka a teljes boldogság, a jó és a rossz kézen fogva járnak, egymást soha el nem hagyják. Eljött a hajnal, és az angyal tudta, eljött a búcsú ideje is. Az égre emelte tekintetét, amiből sűrű záporesőként potyogtak a könnyek. A lány felemelkedet a Föld és a Mennyország közé, és lelkét adta a felkelő Nap első sugarainak. A lány utolsó szavaival könyörgött, egy szebb és jobb holnapért, hogy az emberek mindig emlékezzenek arra, milyen fontos a boldogság, és az egymás iránti feltétlen szeretet.

A Földet sűrű eső, és köd borította el. És az angyallal együtt eltűnt még valami a Földről, Eltűnt a bizalom, a boldogság.