Tádáámm. Új design, nem a legjobb inkább elviselhető :D. Szürke, mert nekem a közeledő télről elsőnek a szürke ugrik be. Katniss menyasszonyi ruháját imádom, ezért ő szerepel a modulképen. ÉS itt a vára várt II. Fejezet. Ah, el sem hiszem, hogy sikerült végre befejeznem, remélem tetszeni fog, jó olvasást.

UI: PÉTENEK IRÁNY A WESTEND CATCHING FIRE MOVIE <3

II.fejezet-Ne Nézz hátra ( Hunger Games fanfic, első fejezet itt)

Álmaimban, egy korházi ágyon feküdtem. A szobát üvegfalakkal vették körül, mindenhol korházi berendezések, az ápolónők pedig nyüzsögtek az ágyam mellett. Körbenéztem, nem láttam senkit, akit ismerhettem volna. Aztán feltűnt egy fásult, megviselt, ráncos arc a falak mögött. Első ránézésre azt mondanám, a szeme Catoé. Ám, azok a csodás tengerkék szemek, fájdalmat és haragot sugároztak. Kis időbe telt, mire felidéztem az arcot. Emlékszem rá, mikor az egyik Aratásnapi ünnepségen finom pogácsát ettem nála, a kis szőke virgonc fiú társaságában. Ő nem más, mint Cato édesanyja. Kezeit ökölbe szorította, és üvöltött. Üvöltött, ahogy csak a torka bírta. De a fal, túl vastag volt, semmit sem hallottam. Lerogyott az üvegfal mellé, és megjelent mellette egy magas, barna hajú fiú, aki átfogta óvatosan törékeny derekát, és felsegítette a földről. Vetett rám egy utolsó pillantást és beszélt. De az egyetlen szó, amit ki tudtam venni ebből: „Gyilkos”.

Zihálva riadtam fel. Zavarodottan éreztem magam, és beletelt egy kis időbe, mire megnyugtatott az a tudat, hogy még a vonaton vagyok. A hajnal első gyenge fényfoszlányai csak most kezdték el megvilágítani a vonatot. Ültem a kanapén, és próbáltam összetenni az álmomban látottakat. El akartam hitetni magammal, amit mindig is, hogy ezek csak fikciók és egyáltalán nem valóságosak. De, most még is összefüggést láttam a jövőmmel. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre se vettem mennyire fellendült az élet a vonaton. Kisétáltam az ebédlő kocsiba, és az a felszolgáló lány terítette az asztalokat, akitől a süteményt kaptam tegnap délután.

– Jó reggelt. – leültem az egyik székbe.

A lány kedvesen mosolygott és kisietett a kocsiból. Töltöttem magamnak az asztalon gőzölgő friss gyümölcsös teából. Közben a felszolgálók sorra hozták be, a finomabbnál-finomabb ételeket.

A teámat kortyolgattam, és bámultam kifelé az ablakon. 400 km / órás sebességnél az egész táj, egy összefolyt maszlagra emlékeztetett. Nem tudtad kivenni, hol kezdődnek a fák, a rét, vagy akár az égbolt. Izgatottan várom, hogy láthassam a Kapitóliumot. Eddig csak történelemkönyvekből, és fotókról láthattam, élőben soha. Biztos lenyűgöző hely lehet, kár, hogy ez az izgatottság, hamar átvált kétségbeeséssé.

Néha azon gondolkodom, milyen életem lett volna, ha nem választanak ki. Most iskolában ülnék, a barátaimmal lógnék, utána hazamennék, segítenék anyunak főzni, apunak pedig rendet tartani a kertben. Aztán, 20 éves koromban férjhez mennék, munkát vállalnék valamelyik gyárban, szülnék 3 gyereket. Lenne egy szép házunk, és egy szép családunk. Tökéletes élet lehetne, bár, egyre biztosabb vagyok abban, hogy csak álom marad.

Körül-belül negyed óra telt el, mikor Nathaniel betoppant az ebédlő kocsiba.

– Szép jó reggelt kedves Clove! – köszönt vidáman.

– Neked is – nyögtem oda.

– Valakinek rosszul telt az éjszaka? – kérdezte, és leült az egyik székre.

– Nehezen sikerült elaludnom – válaszoltam.

– Ó, ez ilyenkor egyáltalán nem meglepő. Elhiheted, soha senki sem tudta átaludni az éjszakát. – mosolygott kedvesen.

– Reggeli után megnézzük akkor, a sorsolást? – kérdeztem.

– Persze, mindenképp! – mondta és töltött magának egy bögre kávét.

Megérkezett Cato is, pizsamában, kócos hajjal. Úgy látszik, neki sokkal jobban sikerült az alvás, ha már azért sem volt hajlandó felkelni időben, hogy összeszedje magát.

– Jó reggelt – leült a mellettem lévő székre.

Elvettem két szelet kenyeret, és egy kis felvágottat helyeztem rá. Gyorsan falni kezdtem, addig sem kell beszélgetésbe bonyolódnom Catoval. Meg akartam beszélni vele a tegnap este történt dolgokat, azt, hogy mennyire sajnálom, az egész tegnapi viselkedésemet. De nem most, mindenki előtt.

– Már csak órák kérdése, és a Kapitóliumban leszünk. Én már nagyon izgatott vagyok. – vigyorgott Nathaniel.

– Nagyszerű! – szürcsölgette a kávét Cato.

– Előkészítem a felvételeket. Biztos, már nagyon kíváncsiak vagytok az ellenfeleitekre. – mondta Nathaniel, és kitrappolt a kocsiból.

Letettem a poharamat, és Cato felé fordultam.

– Sajnálom a tegnap este történteket. – mondtam.

– Minden megváltozik Clove – válaszolt.

– Nekünk még nem feltétlenül kell – fogtam meg a vállát.

– Majd meg fogsz lepődni, milyen könnyen megváltozol, egyik pillanatról a másikra – végig a poharára szegezte a tekintetét.

Lecsúsztattam a válláról a kezemet, valahogy éreztem, kár erőlködnöm, ez már halott ügy.

Emlékszem, az első ígéretére. 13 éves voltam, és borzasztó nehéz volt megfelelni, az elvárásoknak. A rengeteg edzés, az alváshiány, lassan kezdett az őrületbe kergetni. Azonban, mindig volt néhány nap, mikor kipihenhettük magunkat. Ez nem más volt, mint az Éhezők viadala. Minden évben végignéztük a tévében, az egészet. A kanapénkon ücsörögtünk Catoval, egy-egy pohár teával a kezünkben. A szüleim a késő esti, összefoglaló adást, sose nézték, ilyenkor már inkább lefeküdtek aludni. Izgatottan hallgattuk Caesar véleményét, a versenyzőkről, a taktikákról, közben mi is megosztottuk egymás között a véleményünket. Ám az egyik jelenet, nagyobb hatással volt rám, mint amire számítottam. Végignéztem, ahogy 2 szövetséges összeveszett az utolsó kulacs vízen, ami ebben a sivatagos arénában, életmentő. Ekkor, a két lány összeverekedett. Az egyik megragadta a baltáját, és egyszerűen lecsapta társa kezét. A másik lány ordítva rogyott a földre, saját vérében fürödve. Könyörgött, kérlelte szövetségesét, hogy ne tegye. Ebben a pillanatban lesújtott a balta, utoljára, és a fej nélküli test eldőlt a földön. A lány felvette a kulacsot, majd egyszerűen tovább állt. Elfordítottam a fejemet, és az undor kerülgetett.

– Valami baj van? – kérdezte Cato.

– Csak, félek – válaszoltam.

– Mitől félsz? – kérdezte, és odafordította a fejemet.

– Attól, hogy majd én is így végzem. Nem akarok így meghalni – könny szökött a szemeimbe.

– Vigyázni fogok rád, Clove. Ígérem – odahúzott magához, és addig vígasztalt, amíg sikerült megnyugodnom.

Persze tudom, ezek a szavak akkor érvényét veszítették, mikor útra keltünk a Kapitólium felé, hisz egy sír ásatik, de nem mindegy melyikünk lesz a sírásó"

A kanapén ülve néztük a sorsolást. Nathaniel végig kommentálta, kit tart első ránézésre, erősnek, ravasznak vagy éppen könnyű prédának. Nem sok kiválasztott ragadt meg bennem. Az egyik páros, az 1. körzetből jött. A lány magas, csinos, szőke hajú volt, a fiú magas, szőkésbarna hajú, és jóképű. Ha az emlékezetem nem csal, Glimmer és Marvel volt a nevük. Ők is hivatásos kiválasztottak, tehát nagyjából ugyan akkora tudással rendelkezhetnek, mint mi. A másik páros pedig a 12. körzetből jött. A lány, a húga helyett jelentkezett önként a viadalra. Caesar, és Seneca a főjátékmester arról beszélgettek a stúdióban, milyen bátor és önfeláldozó dolgot hajtott végre a lány. Mérgemben, a kanapé oldalát kaparásztam a körmeimmel. A fiú egyáltalán nem tűnt nehéz ellenfélnek, esetlennek és védtelennek látszott. Látszott a szemében, hogy elveszett. Az önfeláldozó társa sem lesz olyan bátor és lenyűgöző, ha a késeim végigtáncolnak majd a vékony, gyenge kis testén.

– Elég gyengének tűnik a mezőny. – mondta Cato.

– De a hivatásosokra oda kell figyelni. Ők is ugyan abban a kiképzésben részesülnek, mint mi – válaszoltam.

– A kiképzés csak egy dolog, ha nem tudja alkalmazni a tanultakat, vagy nem lesz esélye alkalmazni – mondta Cato miközben sunyi vigyor ült az arcára. Akaratomon kívül elmosolyodtam rajta.

– Gyerekek, megérkeztünk! – szólt izgatottan Nathaniel.

Odaszaladtunk az ablakhoz, és csak bámultuk a mellettünk elsuhanó kapitóliumi tájat. Ezerszer elképesztőbb volt, mint amire gondoltunk.

A vonat lassítani kezdett, és szép lassan gurultunk be az állomásra. Magával ragadott az izgatottság. Az épületek a szivárvány összes színében pompáztak. Aranyszínű kövek, autók, márványpadok még a fatörzsek is aranyozottak voltak. Az utcákon színes ruhákba öltözött, idétlenül kinéző embertömeg hömpölygött. Egymás hegyén-hátán próbáltak közelebb kerülni a kiválasztottakat szállító vonathoz.

A kezeim remegni kezdtek, így gyorsan ökölbe szorítottam.

– Azonnal az átalakító-központba vezetlek titeket, hogy a stílustanácsadók megkezdhessék az átalakítást, a nyitóünnepségre. És persze, találkozhattok a mentorotokkal. Nagyon különleges hölgy, viselkedjetek vele tisztelettudóan – szólt Nathaniel, és a nyaka köré tekert, egy rózsaszín-arany sálat.

Cato odalépett hozzám, és finoman megütögette a vállamat.

– Büszkén, és határozottan Clove! – figyelmeztetett.

Némán bólintottam, mikor hirtelen az ajtók kinyíltak. Amíg zárva voltak, csak tompán lehetett hallani a sikítozó tömeget, de most teljes hangerővel élvezhetjük, eszeveszett, őrjöngő hangjukat.

Cato lépett ki elsőnek az ajtón. A tömeg tapsolni kezdett, ő pedig büszkén integetett egyszer jobbra, egyszer balra. Követte Nathaniel, majd én.

A gyomrom összerándult a hatalmas tömeg láttán. A fülem sípolt, a szívem gyorsan kalapált.

Vettem egy mély levegőt, és remegő kézzel integettem körbe, a lehető legerőltetettebb mosolyt vágva. Legszívesebben a képükbe ordítanám, mennyire gyűlölöm őket, és egész Panemet.

– Sokkal rosszabbra számítottam. Eddig minden évben borzasztó kliensekhez voltunk beosztva. Emlékszel a tavalyelőtti lányra a 10.-ből Tracia? A haja teli volt apró bogáncsokkal, szinte teljesen rövidre kellett vágnunk – csipogta a mellettem álló magas lila hajú, élénk-kék szemű Faith, mintha ez hatalmas tragédiának számított volna.

– Igen, emlékszem. Teljesen fiús lett tőle a pofija, egyáltalán nem vonzó. – mondta sajnálkozva a másik lány, aki szőke volt, és barna szemű. A szemöldöke rózsaszínre volt festve, ami kompenzálta az arcán kígyózó arany-színű tetoválást.

Tracia némi illatos olajjal átdörzsölte a hajamat, amitől fényes, és illatos lett.

– A szőrtelenítés kész, a hajad kész. Már csak a szemöldököddel kellene kezdenünk valamit – gondolkodott erősen Tracia.

– Szerintem teljesen jó úgy, ahogy van – erősködtem, de egyértelmű, hogy az, ami nekem tetszik, számukra ízléstelen és undorító.

– Kicsi csillagom! Mindig figyelni kell a részletekre! Szóval, Faith hozd a csipeszt, adunk ennek a szemöldöknek, egy szép ívet – mosolygott Tracia, és nagy lendülettel kezdte el a munkát.

A 2 órás átalakítás után sokkal fáradtabbnak éreztem magam, mint amikor egy egész napos edzésen vettem részt.

Felvettem a köntösömet, és csöndben ücsörögtem a fotelben. Kopogó lépteket hallottam, majd nyílt az ajtó.

Egy magas, vékony, fekete hajú nő állt előttem. Első ránézésre meg se mondanám róla, hogy a kapitóliumból származik. Csinos volt, és elegáns. Aztán ha alaposabban szemügyre vesszük, észrevehetőek a kis csicsás részletek. A szemöldöke csillogó ezüstszínű volt, a szája élénk lilára volt festve.

– Üdvözöllek Clove. Remélem, nem volt teljesen elviselhetetlen az elmúlt pár óra. – kezet nyújtott nekem.

– Egész elviselhető volt. – morogtam.

Dionne zavarba jött, és elhúzta a kezét. Leült a velem szemben lévő fotelbe, és levette vörös kabátját.

– Cato már látta a kosztümöt, amit viselni fogtok a nyitóünnepségen. Tudod, a jelmezeknek szimbolizálni kell a körzeteteket. Én most, az arany mellett döntöttem. Az arany sose megy ki a divatból. Te és Cato is remek testalkattal rendelkeztek, ezt mindenképp ki kell emelnünk. – magyarázta, miközben két felszolgáló ebédet hozott nekünk.

– Viselkedjetek előkelően, és határozottan! Hisz, ez jellemező a ti körzetetekre – szólt és megigazította a rúzsát.

– Úgy lesz – helyeseltem.

– Idén sokkal jobb alapanyagokat kaptunk, mint az elmúlt egy-két évben. Tudod én, és a csapatom mindig perem körzetekhez voltunk beosztva. Borzasztó igénytelen, ronda alapanyagok voltak. De ti, fenomenálisak vagytok! – picsogta vékony hangján.

Alapanyagok. Szóval, nekik mi csak alapanyagok vagyunk, akikkel pár napig dicsekedhetnek a nagyközönségnek, aztán egyszerűen szemet hunynak azon, hogy meghalt. Nekik, ez csak üzlet és hírnév.

Tracia még igazított pár apró dolgot. Lefújta a hajamat lakkal, és aranyszínű szemfestékemet is felfrissítette.

– Csodás vagy – megtapsolt miközben Faith végignézett rajtam. Megigazította a fejdíszemet, majd a tükör elé vezettek. Kellemetlenül éreztem magam ebben a maskarában. Dionne egy főnix madárról mintázta a ruhát. A főnix büszke, bátor és erős teremtmény, mint a második körzet kiválasztottjai. A felsőt és a szoknyámat is apró toll formájú aranyszínű lemezek díszítették, ahogy a fejdíszemet is. Szívesebben álltam volna ki, egy nadrágban és egy pólóban egy nagy közönség elé. Nevetségesen festettem.

Cato a lovas kocsi mellett állt. Az Átalakító központ alsó szintje olyan volt, mint odahaza egy istálló. Négy lovas kocsik sorakoztak fel, szám szerint 12, minden körzetnek egy. Cato szintén ugyan olyan ruhát viselt, mint én. Biztos vagyok abban, ő is meglehetősen kellemetlenül érzi magát benne.

Cato egy barna hajú magas nővel társalgott. Hunyorítottam hátha ki tudom venni kivel beszélget, de nem volt számomra ismerős. Lassan lépdeltem feléjük. Cato észrevett és integetni kezdett. A nő megfordult, és amit elsőnek észrevettem rajta, az arany-színben tündöklő tűhegyes fogai. Megtorpantam, megrémültem. A nő kedvesen mosolygott és felém nyújtotta a kezét.

– Sok jót meséltek már rólad Clove. Azt hiszem, nagyon jól ki fogunk jönni egymással. Lehet nem ismertél meg, az én nevem Enobaria – mondta, miközben kezet fogtam vele.

Ó hát persze, Enobaria! A körzetemben rengeteget meséltek róla, és a híres győzelméről. Enobaria egy kézi tusa során, átharapta ellensége torkát, aki elvérzett. Gondolom, ebből kifolyólag készítetett magának arany fogakat. Kegyetlen és veszélyes nő. Az hiszem, ez a két tulajdonságunk összehoz majd minket.

Hirtelen megszólal a nyitóünnepély zenéje, és mindenkit megkérnek, hogy szálljanak fel a kocsikra. A gyomrom összerándult miközben felléptem Cato mellé.

– Ne nézz hátra Clove. Csak előre, bátran és fenségesen – mosolygott. Bólintottam és vettem egy mély levegőt. A hatalmas ajtók kinyíltak, és szemünk elé tárult az őrjöngő tömeg.

Nincs visszaút Clove!