Hosszú volt az éjszaka. Talán, ez volt életem egyik legnyomasztóbb, és legrosszabb éjszakája. Évek óta készültünk az elkövetkezendő napra. Eljött az Aratásnapi ünnepség.
10 éves koromban, egy sor orvosi vizsgálat alá vetettek engem, és valamennyi velem egykorú lányt, és fiút. Minden viadal után kiválasztottak 2 fiatalt, általában 10-12 éves kor között. Pár órát töltöttem a helyi kis orvosi rendelőben, aztán hazaengedtek.

Néhány nappal később, megjelent nálunk a polgármester, két békeőr kíséretében. Mikor megláttam őket, nem is sejtetem, miért is jöttek, ezért az egyik szekrény mögül hallgatóztam.  Édesanyám megkínálta őket rozmaringos mentateával, és leültek beszélgetni. A polgármester elmondta, mennyire büszke az iskolai teljesítményemre, sok jót hallott rólam, főképp a testnevelés órákon elért eredményeimért. Ezért is akadt meg rajtam a szeme. Elhozta a leleteimet az orvostól, és a bizottság szerint az állóképességem tökéletes, az egészségügyi állapotom kiváló. Ezért, én leszek az egyik önkéntes a 74. Éhezők viadalán. Édesanyám kiborult sírni kezdett, édesapám csendesen simogatta a hátát. Azzal próbálták nyugtatni őt, kiválasztottjaink mindig sokkal esélyesebbek a viadalon, és biztosak abban, hogy kiváló harcos válik belőlem. Lassan sikerült feldolgoznom, amit hallottam. A kezemet a szám elé tettem és berohantam a szobámba. Fejemre szorítottam egy párnát, és sírni kezdtem. Gyűlöltem a körzetemet, a Kapitóliumot, mindent gyűlöltem, ami élt, és mozgott.

Ez az érzés, azóta sem változott meg.

Tegnap este Mrs.Dew az edzőnk, még ellátott engem, és Catot néhány jó tanáccsal. Ne rakj tüzet, keress szövetségeseket, de ténylegesen soha ne bízz senkiben, hisz bárki lehet a gyilkosod! Az eddigi összes viadalt végignéztem, láttam mi történik azokkal, akik megbíznak egy társukban. Nagy eséllyel az illető vágta át a torkát álmában. És persze a szövetségek is pillanatok alatt felbomlanak, amint elkezd szorítani a hurok.
Izgatott pillantást vetettem a mellettem ücsörgő Catora, aki unottan pörgette az egyik kis pengét az ujjai között. Még élénken emlékszem, az első találkozásunkra.

10 éves voltam, ő pedig 11. Egy széken ücsörögtem a kiképző csarnokban, és rajzolgattam, mikor belépett a kis szőke, vékony, sápadt arcú fiú.

– Szia! Az én nevem Cato – lépett oda hozzám, fülig érő vigyorral az arcán.

– Szia! Én Clove vagyok – válaszoltam.

– Szép a neved Azt jelenti, hogy szegfűszeg nem? Olvastam anyukám, egyik gyógyszeres könyvében. – kérdezte.

– Igen – odanyújtottam neki a rajzomat.

Régen szerettem rajzolni, és mindenkinek adtam egyet, akit kedveltem.

– Hű de jó! Ez egy medve? Imádom a medvéket – elvette a rajzomat és nézegette.

– Nem!  Ez egy macska. – morogtam rá mérgesen.

Egymásra néztünk, és jót nevettünk.

Az évek alatt, a legjobb barátommá vált. Afféle „néma barátság” volt a miénk. Egyikünk sem volt a szavak embere, így keveset beszélgettünk, az igazi érzéseinkről, problémáinkról, mindketten szerettük magunkba fojtani. Mégis, mindig megértettük egymást, tudtuk mire gondol a másik. Biztos vagyok benne, nélküle nem jutottam volna semmire.

Hazaérve a családom már az asztalnál ült. Édesanyám vacsorára a kedvencemet készítette vadgombával töltött fürj. Ezt az ételt csak is különleges alkalmakkor készítette. Úgy érezte, a mai nap elég különlegesnek számít. Miután végeztem a vacsorával, hamar ágyba bújtam nem szerettem volna, fájdalmas és érzelgős beszélgetésbe bonyolódni a szüleimmel. Sosem beszélgettünk a kiképzésekről, arról, hogy mit érzek, mi a véleményem. Ez volt a kötelességem, tennem kellett, amire kiválasztottak. Vacsora után megfürödtem és bedőltem az ágyba. Azt hittem, egyáltalán nem fogok tudni majd elaludni de, fáradtság hamar elnyomott. Az álmaim lidércesek és nyomasztóak voltak.

Másnap reggel nem apróztam el a korán kelést. Általában minden nap fél 6-kor kelek, de ma nem. Mindenki hagyott aludni 8-ig.

Kimásztam a konyhába, ahol édesanyám mosogatott, édesapám pedig öreg fotelében nézte a Kapitóliumi adásokat a tévében. Ezen a napon mindig különböző műsorokkal bombázzák a csatornát. Régi győztesekkel készített interjúkat, a régi viadalok legemlékezetesebb pillanatait vetítik le.
Reggelire egy szelet finom friss kenyeret ettem, és közben én is a Kapitólium adását néztem.
Még van néhány órám az ünnepségig, azt szeretném valami hasznossal eltölteni. Felvettem kényelmes barna nadrágomat, és vöröses-barna dzsekimet, majd kimentem az udvarra. A dzsekim belső zsebében mindig tartok 3 könnyű pengét. Unalmamban szívesen dobálgatom őket egy közeli fának, vagy szénabálának.

Most is így tettem. Megálltam a kertünkben lévő meggyfa előtt és elkezdtem szép sorban beledobálni a késeket, majd kihúzni, és újra dobni. Ezzel ütöttem el a maradék néhány órámat. Közben a gondolataim a stratégiámon jártak. Kiben bízzak? Catoban? Hisz, ő is szeretne hazajönni a családjához, és biztos mindent meg fog tenni ez ügyben. Lehet, én leszek az első, akit megöl? Nagyon magabiztos vagyok, és tudom az évek alatt kegyetlen gyilkos vált belőlem. De Cato nálam jóval erősebb, megfontoltabb, és ügyesebb. Ezek a gondolatok valósággal feldühítettek, így egyre agresszívabban dobáltam a pengéket a fába, és éreztem, hogy a düh az egész testemet átjárja, szinte robbanásig feszíti az izmaimat. A végén már annyira ideges voltam, hogy mellédobtam az utolsó pengét, és ez a lehető legjobban felbosszantott. Morogtam egy sort, majd leültem a fa tövébe és néztem, ahogy az emberek, izgatottan fel-alá járkálnak, várták már az ünnepséget. Bementem a házba, megmostam az arcomat, átfésültem a hajamat, és szép lófarokba fogtam, hátrafontam két kis tincset, amit a nagy lófarokba erősítettem. Felvettem réz barna ruhámat, amit édesanyám külön erre az alkalomra varrt nekem, egy régi függönyből. Belenéztem a tükörbe, egész csinosnak láttam magamat. Kerestem a tekintetemben egy másik lányt, aki majd képes lesz helytállni a viadalon.

Csoportosan indultunk meg a városháza elé. Vérmintát vettek tőlünk majd besoroltak minket a megfelelő sorba. Távolról láttam Cato-t, de nem foglalkoztam vele. Most nincs helye érzelgősködni, integetni, vagy csak szimplán bámulni őt. Erősnek kell tűnnöm. És határozottnak. Látniuk kell az embereknek, hogy én vagyok az a lány, aki haza fog jönni. Aztán megkezdődött az ünnepség. Egy kicsit köpcös középkorú férfi lépett fel az emelvényre, én daginak szeretem nevezni. A nevét sose jegyeztem meg pedig évek óta ő a kísérője a 2. körzet kiválasztottjainak. Világosszürke öltönyt viselt, neon zöld nyakkendővel, és neon zöld kesztyűvel. A haja fehér volt néhány neonszínű tinccsel feldobva. Elég bizarr ez a kapitóliumi divat.

Eldarálta a szokásos mondandót, arról, hogy a 13 körzet fellázadt a Kapitólium ellen. A lázadás végén a 13. körzetet teljesen eltörölték a föld színéről. A másik 12 körzet máshogy fizetett meg a „bűneiért”. Megrendezésre kerül minden évben Az Éhezők Viadala. Ahol minden körzetben kiválasztanak egy fiút és egy lányt, akik életre-halálra harcolnak egy arénában. Egyetlen győztes lehet. Aki ezután a Kapitólium kegyeit élvezheti. Megnéztük ugyan azt a filmet a Sötétség Napjairól, amit minden egyes évben végig kell néznünk. És persze, kedvenc jelmondatunk sem maradhatott el „Boldog Viadalt, és sose hagyjon el titeket a Remény”!  Unottan álltam ott, és vártam a pillanatot mikor végre biztossá válik, hogy én mehetek az arénába.

– Jelentkezem önkéntesnek – léptem ki a sorból.

– Már megszokhattuk volna, hogy ebben a körzetben rengeteg a bátor, önkéntes, tehetséges jelentkező –nyájaskodott velem a dagi, miközben két békeőr felkísért az emelvényre.

Bemutatkoztam, közben megkért, meséljem el miért is jelentkeztem önként. Semmi nem jutott eszembe. Álltam ott 1-2 percig mire válaszolni tudtam.

– Mert biztosítani akarom, hogy idén is a 2. körzet fog győzni – a hangom most erélyesen és keményen csengett.

– Ebben mindannyian biztosak vagyunk – nyájaskodott tovább majd elindult a fiúk neveit tartalmazó kis üveggömbhöz.

Tudtam, hogy Cato is pillanatokon belül jelentkezik másik önkéntesként. Pásztáztam a szememmel a tömeget hátha ismét megtalálom.

Nem sokáig kellett keresnem, mert Cato kilépett a sorból és jelentkezett önkéntes kiválasztottnak.

Felhívták a színpadra bemutatkozott. Arra a válasza, miért is jelentkezett önként roppant nyájasan, de egyben kegyetlenül csengett. Elmondta mennyire fontos neki, a viadal, a körzete, a családja. Élből a közönség kedvence lett. Cato mindig is ebben volt jó.

Bevittek minket egy kis helyiségbe, itt kaptunk lehetőséget, hogy elbúcsúzhassunk a szeretteinktől. Erre összesen 1 percünk volt. Szüleim beléptek az ajtón. A békeőr az ajtó előtt figyelmeztetett minket szigorúan csak 1 perc! Édesanyám magához ölelt, édesapám aggódóan nézett rám. Sose beszéltünk igazán a viadalról, mit éreztek mikor én lettem a kiválasztott, én mit éreztem a kemény edzések során.

– Clove, biztos vagyok abban, hogy meg tudod csinálni – törölgette meg az arcát édesanyám.

Vártam, hogy édesapám is mondjon valami bíztatót, de csak némán állt és nézett minket. Nem volt a szavak embere, ahogy a lánya sem. A békeőr az 1 perc elteltével kivezette őket a szobából. Leültem a lila bársonyfotelbe, és vártam a folytatást!

Egy sötétített ablakú, kényelmes kocsiban utaztunk a vonatállomásra. Egy napi út vár ránk, mire elérjük a Kapitóliumot. A kísérőnk, akiről közben kiderült Nathaniel-nek hívják beterelt minket az ebédlő kocsiba. Az egész csicsás, elkápráztató volt. A kocsi oldalai lila és bordó selyemmel voltak burkolva, rengeteg virág és festmény díszítette. A lábam alatt vörös márvány tükrözte vissza sápadt, kissé szeplős arcomat. Cato kényelembe helyezte magát az egyik bőrkanapén és intett, csatlakozzak én is. Egy kicsit haboztam majd odaültem mellé.

– Ügyesen viselkedtél a sorsoláson – vigyorgott.

– Csak annyit mondtam amennyit muszáj volt – csattantam fel.

– Remélem, a dicséretet még nem veszed sértésnek. Lassan át kellene gondolnod, milyen taktikát választasz. Tudod, hogy ez nagyon fontos a támogatók szempontjából – nyújtózkodott egy nagyot. Ó igen a támogatók. Akik dönthetnek élet vagy halálról. A játékosoknak támogatókat kell szerezniük. Akik majd segítik őket az arénában, ha úgy adódik. Sokszor volt rá példa, hogy ők küldtek a kiválasztottnak, ételt, ha éhezett, gyufát a tűzhöz, vagy hálózsákot. Ezek természetesen mind igen magas összegbe kerülnek.

– Szerintem, ha te hozod a nyájaskodó kegyetlen szerepet, biztos rengeteg támogatóra teszel szert. Olyanokat szeretnek választani, akikben meglátják a győztest – válaszoltam és közben bámultam kifelé az ablakon. Az elkövetkezendő percek némán teltek. Vártam, hogy esetleg hozzám szól, de úgy látszik, nem szívesen akar többet beszélni velem, mint amennyi szükséges.

– Cato… – kezdtem és közben a szememet az arcára szegeztem –, mik a terveid velem?

– Te is tudod, hogy az arénában nincsenek barátok, csak ellenségek, jobbesetben csak szövetségesek – nézett rám és tekintetünk találkozott.

– Szövetségesek leszünk. Segítjük egymást egészen a végjátékig. Ha mindketten eljutunk a végjátékig… – szerettem volna folytatni, de nem tudtam.

– Ha eljutunk odáig, felbontjuk a szövetséget, és ellenségekké válunk. És majd az egyikünk megöli a másikat – ez a kijelentés egy csepp érzelmet sem tartalmazott. Tudtam, hogy ez a barátság eddig a pillanatig tartott. Amíg fel nem szálltunk a vonatra. Innentől kezdve mi is csak közönséges ellenségek vagyunk.

Csak bár ne fogalmazna ilyen nyersen. Némán töltöttük az elkövetkezendő 1 órát. Nem tudtam mit is mondjak neki. Mondjam el mennyire rosszul esett az előző kijelentése? Körül-belül 1 óra múlva megjelent a kísérőnk az ebédlő kocsiban.

– Sajnálom gyerekek, hogy megvárakoztattalak titeket, de beszélnem kellett pár fontos emberrel. Az ebédet perceken belül tálalják, gyertek, üljünk asztalhoz – felsegített a fotelből.

Leültünk az asztalhoz. Az evőeszközök gyönyörű bronzszínű borítást kaptak, a tányérok hófehérek voltak, közepükön a Kapitólium címerével, ami szintén bronzszínű volt. Perceken belül a felszolgálók behozták az ebédet. Előételnek krémes sajttal töltött hústekercseket, és paradicsomos mártogatót. Főfogás tojással és gyümölcsökkel töltött fasírt, apró édesburgonyával. Desszertnek eperpuding. Mindenki jóízűen falatozott az ebédből. Én próbáltam mindenből keveset enni, és inkább csak élveztem az ízeket.

– Pompásan fogjátok érezni magatokat a Kapitóliumban. Mindenki nagyon vár már titeket! Az első és második körzet kiválasztottja mindig a középpontban vannak, és sokan szeretik őket – mondta Nathaniel.

– Ez kedves – mondta közömbösen Cato.

– Van egy két dolog, amit muszáj megbeszélnünk – tette le az evőeszközöket Nathaniel –, nos, ami a legfontosabb, nem tanácsolom, hogy kitálaljatok a riportereknek vagy bárkinek arról, mennyire utáljátok a Kapitóliumot. Ha kérdeznek titeket, mosolyogjatok, és mondjátok el, mennyire szeretitek a helyet és az itt élő embereket.

– Ez így teljesen egyértelmű. Végül is csak játékszerek vagyunk – jelentette ki Cato.

– Ez baromság! – csattantam fel.

– Clove ne legyél már ennyire hülye, és naiv. Te is csak arra vagy jó, hogy szórakoztasd őket azzal, hogy gyilkolsz – morgott Cato.

– Igen, gyilkolni fogok, gyilkossá fogok válni. De ettől, még én is ember vagyok. Egy ember, aki túl akarja élni ezt az egészet, egy ember, aki haza akar menni! – lecsaptam az evőeszközöket és kitrappoltam a kocsiból. Két kocsin szinte átszaladtam, mire megálltam kicsit. Leültem és a kezemmel megtámasztottam a fejemet. Idióta vagyok. Catonak teljesen igaza volt. Semmire se vagyunk jók mi hivatásos kiválasztottak. Nem értünk semmihez se. Csak ölni tudunk.  Nyomasztó volt az a pár óra, amit egyedül töltöttem. Úgy éreztem, mintha valaki figyelne. Sokszor tekintettem körbe, a kocsiban, tudtam rajtam kívül nincs itt senki, még is két hideg szempárt éreztem a hátamon. Teljesen kirázott a hideg. Végül az egyik felszolgálólány lépett be a kocsiba. A kezében volt egy tálca, amin egy pohár víz és pár szelet sütemény volt. Mosolyogva nyújtotta oda nekem. Elsőnek el akartam utasítani, de végül elvettem a kezéből és hálásan bólintottam. A lány kisietett a kocsiból én pedig belekortyoltam a vízbe. Nyugtatóan hatott rám, úgy éreztem a testem teljesen felhevült az idegességtől. A süteményhez nem nyúltam, de a vizet ledöntöttem. Visszasétáltam az ebédlő kocsiba, már nem találtam ott senkit se. Letettem a tálcát és elindultam a másik irányba. Valahol erre lehetnek a hálószobák. Szerettem volna beszélni Catoval, hogy még itt legalább ne ugorjunk egymás torkának. Arra lesz elég alkalmunk az arénában.

Végigsétáltam egy szűk folyosón mikor megláttam egy ajtót rajta Cato nevével. Bekopogtam, de nem szólt senki. Óvatosan benyitottam, és láttam, hogy Cato kiterülve az ágyon alszik. Elmosolyodtam. Ilyenkor nem néz ki könyörtelennek. Ilyenkor csak egy átlagos 17 éves srácot látok benne. Becsuktam az ajtót amilyen halkan csak lehet. Átsurrantam a saját szobámba és teljesen elállt a lélegzetem. Minden bordó és arany színben tündökölt. A bordó volt az egyik kedvenc színem, így kimondottan tetszett a szobám. Leültem az ágyra és végigsimítottam a kezemet, a kellemes puha ágyneműn. Nagyon jót fogok itt aludni, ebben már biztos vagyok. Az ágyamra kikészítettek egy pizsamát, ami egy szürke selymes felsőből, és egy kicsit vastagabb anyagú fekete nadrágból állt. Gyors le akartam zuhanyozni, mert a sok idegeskedés rendesen megizzasztott. A zuhanyzó számomra elég bonyolultnak tűnt. Sok gomb, és sok kar. Mindegyiken más jelzés szerepelt. Nagyjából fél óráig babrálgattam velük, mire a megfelelő hőfokot megtaláltam. Nagyon jól esett a kellemes meleg víz. Felfrissített és egyben megnyugtatott. Most már úgy érzem, képes leszek a vacsoránál higgadtan viselkedni mindenkivel. Felöltöztem és ledőltem az ágyra. Édes semmittevés. Ez az a nap mikor biztos nem kell semmi kötelezettségnek megfelelnem. Talán az utolsó nap, amikor teljesen nyugodtan aludhatok. Éreztem, lassan kezd elnyomni az álom, mikor kopogást hallottam.

– Ki az? – kiabáltam.

– Cato – na, erre nem számítottam az biztos.

Felkeltem és ajtót nyitottam neki. Kitártam az ajtót, ő pedig besétált.

– Szép a szobád. Hangulatos – mosolyodott el.

– Igen nekem is nagyon tetszik. Mit akarsz? – kérdeztem.

– Nem gondolod ez egy kicsit nyers kérdés volt? – leült az ágyamra.

– Nem gondolom. És ha azért jöttél, hogy még jobban felhúzz jobb, ha mész – válaszoltam ingerülten.

– Ne légy már ilyen lobbanékony – a mosoly eltűnt az arcáról.

– Mit akarsz? – tettem fel újra a kérdést.

– Nem tudom, unatkoztam – persze miért is hittem azt, hogy esetleg bocsánatot akar kérni.

– Nem vagyok túl nagy társaság, és nem szórakoztató a jelenlétem. Szóval akár mehetsz is. –támaszkodtam neki a falnak.

– Ezt fogjuk csinálni Clove? – kérdezte.

– Még is mit? – kérdően fürkésztem a tekintetét.

– Hát ezt. Odahaza nem bántunk így egymással – válaszolt.

– Mert talán odahaza nem jelentetted ki könnyedén, hogy simán bármikor megölnél – morogtam.

– Clove még is mi a francot képzelsz? Ezért jöttünk ide. Csak egyikünk juthat haza, és ne akard nekem megjátszani, hogy te nem ölnél meg az első adandó alkalommal, ha ezzel hazajuthatnál – szinte már kiabált.

– Lehet, megtenném – válaszoltam.

– Clove –felállt és odasétált hozzám.

–A te dolgodat akarom megkönnyíteni. Ha hagynám, hogy túlságosan egymásba habarodjunk, hogy a fenébe lennél képes megölni? Kérlek, ne az érzelmeid vezessenek… hanem a józan eszed – nézett egyenesen a szemembe.

– Igen, tudom –ismertem el.

Igaza van, nem szabad hagynom, hogy az érzelmeim vezessenek. A szívem legszívesebben sírna és sikítana, ha tudna. De most érzelmetlenné kell válnom, iránta is.

– Örülök, hogy végre elismertél valamit. Nem sűrűn volt erre példa – vigyorgott.

Grimaszolva néztem rá, majd kitártam az ajtót.

– Vacsoránál találkozunk –morogtam.

Cato vigyorogva kisétált én pedig rácsaptam az ajtót.

Ismét feltettem magamban a költői kérdést: Meg tudom majd ölni, ha arra kerül a sor?

Vacsoráig még volt egy kis idő, ezért gondoltam körülnézek a vonaton. Elindultam arra, amerre az ebédlő volt. A felszolgálók már sürögtek-forogtak a kocsiban, evőeszközöket hoztak-vittek, a dekorációt igazgatták. Minden kis részletre figyelnek. A virágoknak összhangban kell lenniük, tökéletes irányba kell állniuk. A képek nem lehetnek ferdék, a terítőnek mindenhol gyűrődésmentesnek kell lennie. Elnéztem őket egy darabig majd továbbsétáltam. Elértem egy társalgóba. Kényelmes bőrkanapék, selymes díszpárnákkal, a kis üvegasztalon pedig Kapitóliumi magazinok és vörös fényű gyertyák. Ahogy elhaladtam a kanapék mellett végighúztam a párnákon a kezemet. Imádtam a selyem tapintását, legszívesebben mindig ölelgetnék egyet. Emlékszem, 10. születésnapomra édesanyámtól egy selyemből készült rózsás hajtűt kaptam. Egy havi fizetésre ráment. Nagyon szerettem, de nem mertem túl sokat hordani. Féltem, hogy elhagyom, vagy elszakad, ezért csak a kis dobozkámban tartottam, és néha nézegettem, és simogattam. Remek emlék lesz a családtagjaimnak, ha többé nem térek haza. Lassan visszasétáltam az ebédlő kocsiba. Nathaniel és Cato már az asztalnál ültek. Cato is átöltözött, egy fekete trikót és egy fekete nadrágot viselt. Hófehér bőrén nagyon jól mutatott a fekete szín.

– Kellemes estét Clove – köszönt Nathaniel.

– Nektek is! – ültem le Cato mellé.

Cato vetettem rám egy gyors pillantást és már azonnal beszélgetésbe is kezdett Nathaniellel. Nagyon jól kijöttek egymással, ez Cato előnyére fog válni a Kapitóliumban is. A szolgálok sorra hozták be az ételeket, roskadásig pakolták az asztalt. Összeválogattam pár finomságot a tányéromra. Kacsahúst, gyümölcsöket, kenyeret és burgonyát. Ennyi féle ételt életemben nem láttam. Odahaza már régóta nem éheztünk. Kábé 7 éves koromban, édesanyámat kirúgták a gyárból, édesapám pedig alig keresett valamit. Ekkor volt az-az időszak, mikor vízen és száraz kenyéren kívül semmi sem került az asztalra. Mikor kiválasztottak hivatásosnak egy csapásra megszűnt minden ilyen gondunk. Az edzőnk feladata volt, hogy minket jó kondiban tartson. Ezért rendszeresen hordott nekünk élelmet, hogy minél több erőm legyen az edzésre. Ezek az edzések szigorúan titkosak voltak, hisz a viadal szabályzata tiltja, a bármiféle előre készülést, felkészítést. Aztán pár éve édesanyám remek állást kapott a polgármesteri hivatalban, azóta már az edzőnk segítségére sincs szükségünk. Minden nap került kenyér és hús az asztalra. A gyümölcsöket, csak nagyon ritkán engedhettük meg magunknak. Minden évben 3x kaptam almát és epret. Általában születésnapomkor, aratási ünnepségen, vagy karácsonykor. Ezért is most a gyümölcsöket részesítem előnyben. A legtöbbnek még a nevét sem tudom, de csak tömöm magamba őket. Annyira el voltam foglalva a finom ételekkel, hogy teljesen kizártam a fejemből miről beszélgetnek Catoék. Cato arról beszélt, milyen képességei vannak. Mennyire jól bánik a különböző kardokkal, és baltákkal, nem beszélve a lándzsákról. Nathaniel teljesen odavolt érte.

– Na és te Clove, mit kell tudnunk rólad? – kérdezte Nathaniel.

– Kések– nyögtem ki.

– Hát nem voltál túl bőbeszédű– kuncogott Nathaniel.

– Jól bánik a késekkel, nagyon vigyázni kell vele. Egy disznót képes perceken belül felnyitni és kibelezni, nem beszélve arról milyen gyorsan tud futni –magyarázta Cato. Bólogatással helyeseltem.

– Az edzéseken lesz még időtök elsajátítani pár új módszert és technikát – mondta Nathaniel kedveskedő hangon. A beszélgetés nagy részét rájuk hagytam, csak akkor kapcsolódtam be, ha engem kérdeztek. Fáradt és megviselt vagyok az ilyen barátkozó nyájas beszélgetésekhez. Szerettem volna már lefeküdni.

Hallgattam egy darabig a beszélgetésüket majd felálltam az asztaltól.

– Remélem, nem bánjátok, ha én most lefekszem – nyújtózkodtam.

– Nem gond menj csak, jó éjt –szólt Nathaniel.

Cato intett és folytatták tovább a beszélgetést. Betoltam a székemet és visszamentem a hálószobámba. Izgalommal és egyben rettegéssel töltött el a tudat, hogy mikor felébredek már a Kapitóliumban leszek. Lehunytam a szememet és az alvásra koncentráltam. Az alvás most elkerült. Elaludtam 1 órára, fél órára, 10percre, de inkább csak forgolódtam. Annyira jól esett volna, annyira vágytam rá még sem sikerült. Felültem az ágyamon és csak bámultam magam elé. Ez nem a jó öreg ágyad Clove. Akármennyire is kényelmes és puha, nem a tiéd. Összefogtam a hajamat, és kimentem az ebédlő kocsiba inni egy pohár hideg vizet. Nagy meglepetésemre nem csak nekem telt álmatlanul az éjszaka. Egy kis fény szűrődött ki a társalgóból. Odaléptem és félrehúztam az ajtót, ekkor láttam meg, hogy Cato az egyik kanapén fekszik, és a magazinokat olvasgatja.

– Neked sem megy az alvás? –ültem le a mellette lévő fotelbe.

– Hát nem igazán. Aludtam 1-2 órát, de szerintem többre semmi esély – tette le a magazinokat.

– Pedig reménykedtem, hogy ma még sikerül nyugodtan aludnunk – sóhajtottam.

– Képzeld beszéltem Nathaniellel holnap reggel megnézzük a tévében a sorsolások ismétlését. Állítólag elég izgalmasra sikeredett – mesélte.

Cato felült és arrébb csúszott.

– Gyere ide – intett.

Odaültem mellé, én az egyik végében voltam ő a másikban.

– Félsz tőlem? – vetett rám kacérkodó pillantást.

– Nem, miért félnék? – kérdeztem.

– Akkor gyere közelebb – vigyorgott.

Közelebb csúsztam hozzá, körül-belül kéznyújtásnyira voltam tőle, mikor megragadta a karomat és magához szorított.

– Cato ne légy már ilyen…– morogtam.

– Gyerekes, kiszámíthatatlan, fafejű, bunkó? – mosolygott.

– Ostoba inkább – válaszoltam.

– Nem mintha zavarna, de órákkal ezelőtt arról tartottál előadást mennyire nem szabad közel kerülnünk egymáshoz – néztem fel rá.

– A sors kiszámíthatatlan – válaszolt és megsimogatta a vállamat.

– Nem Cato. A sorsunk teljesen kiszámítható. Te meghalsz én élek. Én meghalok, te élsz. Mindketten meghalunk. Más lehetőség nem áll fent – mondtam.

Cato dühösen ellökött magától és felállt.

– Sajnálom – kiment a kocsiból és rám csapta az ajtót.

Mérges voltam rá, és magamra is. Nem hiszem el, hogy 1 nap alatt vett a kapcsolatunk egy ekkora fordulatot. Átöleltem az egyik párnát, és az álom lassan elnyomott.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés